Házasság hete 2016

Látogatóban a Házasság hete idei arcainál, Hegedűs Endrénél és Katalinnál

A szeretet: szenvedély és döntés

Párok az életben, párok a színpadon, és harminchat év múltán is vallják, hogy Bandinak Katica, Katicának Bandi az első. A Kossuth-díjas zongoraművész, Hegedűs Endre és ugyancsak zongoraművész felesége, a házasság hete idei arcai ma is szenvedélyes szeretettel szeretik egymást, de mint mondják, ehhez szükség volt néhány tudatos döntésre is.
Látogatóban a házasság hete idei arcainál, Hegedűs Endrénél és Katalinnál

Diákszerelem volt? Hogyan találtak egymásra?

Katica: Bandi egy évvel idősebb nálam, mindketten zongorát tanultunk a Zeneakadémián, de csak távolról ismertük egymást.

Endre: Katica úgy élt emlékeimben, mint egy örökké vidám lány, aki ha a földszinten elkacagta magát a barátnőjével, még a negyedik emeleten is hallani lehetett. Aztán egy Ránki Dezső-koncert után megkérdeztem tőle, hogy hazakísérhetem-e. „Vigyázz, Bandi lovag, mert huszonkét megállóra lakunk a Zeneakadémiától!” – figyelmeztetett este háromnegyed tizenegykor. Ennek ellenére elkísértem őt a villamossal, amely beszorult a Lánchíd alagútjába negyven percre. Így bőven éjfél után értünk ki Rózsavölgybe, ahol Katica a szüleivel lakott. És minekutána Katica félt, hogy nem találok vissza a villamoshoz, visszakísért. Közben a kis hídon megálltunk, beszélgettünk, az októberi fűszeres, meleg éjszakában néztük a csillagokat…
K.: És aztán jött a villamos…
E.: A villamost hagytuk, hogy elmenjen. Nem?
K.: Lehet, hogy volt egy-kettő, amit elengedtünk.
E.: Nem is tudom, talán éjszaka akkor sem járt villamos a Rózsavölgyben.
K.: De hogyan jutottál haza?
E.: Azt hiszem, elindultam gyalog.
K.: Nem is tudjuk pontosan, csak a patakra emlékszünk, és arra, hogy a beszélgetésünk során érintettük az élet nagy kérdéseit.
E.: A lényeg, hogy mint kulcs a zárjába, úgy illettek a gondolataink egymáshoz. Másnap hosszan sétáltunk a Városligetben, harmadnap (!) pedig megkértem a kezét. És Katica szinte kővé váltan azt válaszolta: „Hát, jó.”
K.: Erre nem emlékszem, csak hogy igent mondtam. Minden egészen álomszerű volt, amikor első este a kísérgetés után végül hazamentem, kavargott bennem az egész, és nem hittem azt sem, hogy másnap Bandi tényleg el fog jönni. Viharos gyorsasággal történt minden…

Most már kezdem érteni, miért javasolták a házasság hete szlogenjéül azt, hogy „A szeretet: szenvedély és döntés”.

K.: Már az első beszélgetésünkkor egyetértettünk abban, hogy nem lehet úgy házasságban élni, hogy nem bízunk egészen a másikban. Noha mindketten végtelenül bánatosak voltunk: Bandi a nyár elején szakított a menyasszonyával, és akkortájt ért engem is egy nagy szerelmi csalódás. Emlékszem, azt is mondtam: el sem tudom képzelni, hogy még egyszer beleszeressek valakibe. Aztán pillanatok alatt megváltozott minden. Igazi varázslatként éltük meg ezt az egymásra találást.
E.: Ehhez azért hozzájárult az is, hogy nekem Katica már a hetedik komoly kapcsolatom volt, ugyanis tizennégy éves koromtól folyton szerelembe estem, mindegyik kislányt el is akartam venni feleségül, de mindegyik megijedt ettől, és kirúgott. Ez mókásan hangzik, de a tapasztalat segített abban, hogy ilyen gyorsan tudtam dönteni. A szüleink azért próbálták ezt a folyamatot lassítani. Karácsonykor tartottuk az eljegyzést, virágvasárnap előtt pedig az esküvőt.

„Veszekedni igenis kell!”

Mindketten vallásgyakorló katolikusok voltak már akkor is?

E.: Én nem jártam rendszeresen templomba, de a keresztény nevelés nyomot hagyott a világlátásomon. Katica kézen fogott, és vele természetes volt, hogy megyünk templomba.
K.: Akkoriban azonban még én sem éltem meg annyira mélyen a hitemet, mint ma.
E.: Azt hiszem, mi együtt kerültünk közelebb Istenhez, és egymást vezetjük a hit útján.

És honnan érkeztek egymáshoz? Ki milyen családból származik?

K.:Édesapám kádármester volt, a kertünk végében lévő kis házat Bandi felújítási terve alapján ő segített rendbe tenni, és évekig laktunk ott. Édesanyám első házasságából van egy nővérem, és született egy húgom is. Nálunk természetes volt a templomba járás, a szüleim ki nem hagytak volna egyetlen szentmisét sem, megtanítottak imádkozni, jártam hittanra. Nem teljesen ugyanúgy élték meg a hitüket, mint most mi, de az ötvenes években nagyon más világ volt, sok mindent nem mertek velünk megosztani.
E.: Az én édesapám először a postán dolgozott, de abból nem tudtunk megélni, ezért egy barátja hívására belépett a helyőrségi zenekarba Hódmezővásárhelyen. Zongorista és fúvóskarnagy volt. Nekem nincs testvérem. A szüleim két külön világból jöttek, az édesapámnak egy erőteljesen hittérítő református anyukája volt, ő viszont elkövette azt a megbocsáthatatlan szörnyűséget, hogy egy pápista lányt hozott a házhoz. Engem például kétszer kereszteltek emiatt: mikor édesanyám tejlázzal feküdt a kórházban, a kálvinista nagyanyám kilopott onnan, és megkereszteltetett a református szertartás szerint, erre anyám pedig elvitt a katolikus paphoz. Évek múltán aztán azt is megéltük, miként szelídült meg nagyanyám. Édesapám viszont éppen az ő erőszakossága miatt nem szerette az egyházat, sőt a fia érdekében még a pártba is belépett a zeneakadémiai felvételim közeledtével.
Édesanyám titokban, édesapám sűrű távollétei alatt adta át a katolikus hit alapjait. Jártunk templomba is, kapucnis kabátban, a templom fái között lopóztunk be, sokszor csak a sekrestyébe. Itt, az ajtó takarásában vettünk részt az áldozáson. Tizennégy éves koromban föllázadtam, hogy ez hazugság, nem csinálom tovább. És Katicával való megismerkedésemig csak esténként mormoltam el néha egy Miatyánkot.
Abban is különböztünk, hogy nálunk divat volt a szőnyeg alá söpörni a problémákat, míg Katicáéknál gyakran zengett a ház.
K.: Ennek ellenére szeretetteljes légkör uralkodott mindkettőnk családjában, csak a pénzen veszekedtek sokat a szüleink. Mi el is határoztuk, hogy ezen soha nem fogunk összeveszni.

A gondolataik, az életvezetési elveik mellett a személyiségük is ennyire harmonizál?

K.: Az én heves vérmérsékletem gyakran ütközött Bandi melankóliára hajló természetével. Nagyon meg tudtam őt bántani.
E.: A neveltetésünk is sokban különbözött, de az ellentétek kiegyenlítik egymást, harmóniába hozzák a lelkeket.
K.: Bandival például veszekedni se nagyon lehetett.
E.: Én alapvetően kompromisszumkereső vagyok, Katica harcosan kiáll az igazáért – ez már önmagában egy szép nagy konfliktushelyzet.

„Nem lehet bizalom nélkül élni”

Négy évtized alatt számtalan nehéz helyzet adódik…

K.: Nekünk leginkább a gyerekek kapcsán voltak vitáink. Amikor megszülettek, mindig én voltam körülöttük, és ebbe belefáradtam. Esténként lehettünk volna többet egymással, de Bandi általában koncertezett, én meg a meseolvasás közben elaludtam. Ez eléggé eltávolított minket egymástól, sokat veszekedtünk mindenfélén. Persze a veszekedés csak ürügy volt, a lényeg, hogy nem volt meg a testi-lelki közelség közöttünk. Előfordult, hogy már mindenkit közelebb éreztem magamhoz, mint őt.

Nem gondolt ekkor arra, hogy mégis elhamarkodottan mondott három nap után igent Bandinak?

K.: Emlékszem egy vitánkra, amikor neki ugyan nem mondtam, de magamban megállapítottam: „Na, ilyenkor szoktak elválni.” Valami nagyon mély bizalom azonban továbblendített. És bármikor éreztem hasonló eltávolodást, rögtön arra gondoltam, hogy volt ő nagyon közel is, és majd megint lesz, addig nekünk ezt végig kell küzdenünk. Megkísértett a féltékenység is, de amint jött a gondolat, azonnal eltapostam.

Ez nagyon tudatos döntést igényel.

K.: Kezdetben inkább egy ösztönös bizalom volt bennem, hogy majd lesz jobb. A tudatosság akkor jelent meg, amikor először kimondtam, hogy nem lehet bizalom nélkül élni. Óriási erőt kapunk még a napindító, közös imádságból is. Nagy ajándéka az életünknek, hogy reggel, amikor általában mindenki rohan, mi megállunk, és együtt elcsendesedünk.
E.: Legalább húsz éve, hogy problémamegoldási módszernek is felfedeztük a közös imádságot. Imádkozás után azt sem tudjuk, min vesztünk össze. A feszültségoldás másik fontos eszköze nálunk, hogy külön-külön vagy együtt zongorázunk egyet.

A reflektorfényben elsősorban mégis Endre áll. Katicában sosem merült föl szakmai féltékenység?

K.: Engem soha nem érdekelt a karrier. Abban biztos vagyok, hogy én is ugyanúgy kaptam tehetséget, mint ő, de nekem közel sincs annyi szorgalmam. Ha sokáig nem játszunk együtt, vagy nem gyakorolhatok, akkor persze szóvá teszem, de ezen soha nem veszekedtünk.
E.: Katicára mindig úgy gondoltam, mint egyenrangú szakmai partnerre, még a szólóestjeimen is mindmáig beteszek egy-egy négykezes darabot.
K.: És én ezért nagyon hálás vagyok Bandinak, mert így ma is leülök játszani, egyébként lehet, hogy már abbahagytam volna, mert mindig utáltam gyakorolni. Bandi azonban soha nem engedett eltávolodni a zongorától. A kóruséneklés is nagyon sokat jelent nekem.

„Nincs szeretet szenvedés nélkül”

Endre több éve tanít Japánban is, sőt három évig ott éltek. A távoli kultúra hogyan hatott a házasságukra?

E.: 1989-ben a Szapporói Tanárképző Főiskola zenei fakultásán lettem oktató, később tanszékvezető. Katicával, a hároméves Marcival és a három hónapos Pankával érkeztünk Japánba, Berci már ott született. Sok szép élményt őrzünk, sok szeretetet kaptunk, de Japán alapvetően férfiország, a férfiak dominálnak, a nők szolgálnak. Katicát erős kultúrsokk érte ott.
K.: Rettenetesen nehezen éltem meg ezt az időszakot, például jóval nagyobb lakásban laktunk, mint otthon, de nem volt kertünk. Rosszul viseltem a bezártságot, az első évben rengeteget sírtam… Az én egyenes természetem nehezen bírta a japán kultúrában elvárt túlzott udvariasságot. Ráadásul ez alatt az idő alatt halt meg az édesapám, és zajlott a rendszerváltás otthon. Bandi meg folyton tanított, koncertezett…
E.: Katicát én mindig lángoló szeretettel szerettem, hűséges típus vagyok, de a házasságunk eléggé megpróbált időszaka volt ez.
K.: Viszont ekkor nagyon megerősödtem a hitemben. A megérkezésünkkor rátaláltunk egy ferences templomra, és noha egy kukkot nem tudtunk japánul, a szentmise változó részeinek szövegét angolul megkaptuk, így pontosan tudtuk követni a történéseket. Öröm volt megélni a hitünk egyetemességét.

Mi segített túllépniük a krízisen?

K.: Amikor hazaérkeztünk, a barátaink is látták rajtunk a változást, ezért elküldtek egy házas hétvégés lelkigyakorlatra, amely segített visszatalálni minket az első szeretethez. Innentől fogva tudatosabban próbáltuk élni az életünket, rendszeresen és több időt szántunk egymásra.
E.: Mindketten békekereső fajták vagyunk, nem tápláltuk a haragunkat. De ehhez kellett a döntés is, hogy nem akarom rombolni a másikat, szeretem, és vigyázok rá, például nem mondok ki olyan szót, amely sebként megmaradna benne. Az érzelem fontossága mellett az ember azért kapott észt, hogy használja, a házasságot pedig csak értelemmel lehet irányítani és fenntartani.
K.: Mostanában sokszor jutott eszembe a szenvedély és döntés kapcsán, hogy Krisztus mennyire szenvedélyesen szeret minket, hogy kész volt értünk a szörnyű kereszthalált is vállalni. Nincs szeretet szenvedés nélkül, a házasságban sem. És olyan sincs, hogy valaha szerettem, de aztán nem, mert akkor sosem szerettem igazán.
E.: A szeretet örök, hiszen maga Isten az.
K.: Ehhez a szeretethez kell visszatérnünk! Amelyben egészen odaajándékozom magam a másiknak. És ezt a mai szeretetet nem cserélném el az elsővel, amikor Isten a varázspálcájával megérintett bennünket, mert ma már olyan kötelék van köztünk, amelyet ember nem szakíthat szét.

És a gyermekek iránti kötelékek?

E.: Három felnőtt gyermekünk van, mondhatni, hogy már kirepültek, bár még egyiküknek sincs saját családja.
K.: Az első babánkat elveszítettük, és sokáig hiába próbálkoztunk. Egészen addig, amikor már ki tudtam mondani: „Istenem, úgy látszik, te csak Ádámot adtad nekünk, de majd örökbe fogadunk egy gyermeket.” Végül erre nem került sor, de azt megtanultuk, hogy minden gyermek Istené. Mi csak ajándékba kaptuk, nem birtokolhatjuk őket.
E.: És a gyermekek valamikor mindenképpen elmennek. Mi maradunk a házasságban, mi vagyunk az állandók. Nekem mindig Katica az első, neki pedig én vagyok, csak utána jönnek a gyerekek.
K.: A legnagyobb ajándék, amelyet adhatunk nekik, hogy mi szeretjük egymást, és jóban-rosszban hűségesen kitartunk egymás mellett.

Sz. Kiss Mária