Házasság hete 2012

A Family magazin beszélgetése a házasság hete következő arcaival, Lackfi Jánossal és Bárdos Júliával

Az elismert költő házaspár, Mezey Katalin és Oláh János fia, valamint a neves zeneszerző, Bárdos Lajos unokája húsz évvel ezelőtt kötötte össze az életét. Lackfi János és Bárdos Júlia 1991-ben mondták ki a boldogító igent egymásnak, és azóta is vallják, hogy ott, az oltár előtt eldől egy egész élet, nem mindegy tehát, milyen fejjel és szívvel állunk oda. Az „emberélet útjának felén” járó költő-író-műfordítót és művészettörténész feleségét a meglelt „igaz útról”, hétköznapjaikról és ünnepeikről faggattuk.

Egy héttagú család életének a megszervezése nem kis feladat. Számíthat ebben János és a gyerekek segítségére?
Júlia: A legkisebb lányunk még alsó tagozatos, a fiunk idén lett egyetemista. Korszakváltás történt, hiszen most már egészen önállóak, sokszor nagyon is. Elvileg újabban „luxusanya” lennék, de nem nagyon jut időm pihenni. Egy ekkora háztartásban sosincs megállás.
Janinak rengeteg író-olvasó találkozója és határidős munkája van, úgyhogy az itthoni munkabeosztásban csak akkor lehet rá számítani, ha itt van, és kiszakítható. Olyankor viszont nagy energiával veselkedik neki a feladatoknak, nem kényeskedik, hogy mi férfimunka, mi nem az. A gyerekek munkakedve azon múlik, milyen hangulatban zajlik a sütés-főzés, takarítás. Bármit meg lehet szerettetni és utáltatni, ezért igyekszem jó hangulatot teremteni. Valljuk meg, harminc kiló meggyet kimagozni vacak dolog, de jó társaságban repül az idő… Közösségben minden munka sokkal élvezhetőbb.
Mennyire érvényes Júlia megállapítása a művészi alkotómunkára?
János: Általában az írót koszlott farmerben, magányosan, a papír fölé görnyedve képzeljük el. Sokszor azonban félő, hogy az irodalom elitista marad, egy szűk kör belügye: kilúgozódik belőle minden közösségi mozzanat, nagyképűen elbeszélünk az olvasók feje fölött. Én magam erőteljesen küzdök ez ellen; tavaly nyolcvan író-olvasó találkozón vettem részt. A honlapomon van egy Versgyár rovat: a születendő versekhez az olvasók adják a témát, én pedig a szaktudást. Az egyetemi vagy kisiskolás kreatívírás-tanítás vagy a színházi munkák alkotóközösséget feltételeznek, hiszen az irodalmárnak révészként kell átvinnie a túlsó partra azt, amit értéknek tart.

A szeretet utat talál
Még ha különbözőek is a gyökereik, mindketten különleges élményekkel, családi hagyományokkal teli batyuval vágtak neki a közös útnak. Miként van jelen az előző nemzedékek iránti tisztelet az Önök életében?
Júlia: A családi anekdoták – a Don-kanyartól lábtörés miatt megmenekült nagypapámnak vagy Jani ötvenhatban kis híján lelőtt édesapjának története – gyakran előkerülnek, az ilyesmi nagy összetartó erő. Gyerekkoromban szerettem az idősekkel, a nagynénikémmel, anyai nagymamámmal beszélgetni, ők voltak „öreg barátnéim”. Népes családban nőttem föl, édesapámék tizenegyen voltak testvérek, Bárdos Lajos nagyapának kétszáznál több leszármazottja él. A nagy, közös nyaralónkban a mai napig együtt vakációzik a család nagyobb része. Még nagypapa vezette be a „diákolimpiát” a gyerekeknek, és azóta is komolyan veszik a játékot. Mi heten vagyunk testvérek, ha összejön a „szűk” család, mindenki mesél magáról.
Hogyan ülik meg a családi ünnepeket? Milyenek a karácsonyaik?
János: A szenteste kezdetektől csak a miénk, a szűk családé, utána következnek a külső körök. Decemberben igyekszünk úgy szervezni az életet, hogy fokozatosan egyre több minden mutasson az ünnep mint középpont felé.
Júlia: Nagyon fontos ünnepünk a házassági évfordulónk, a házasságunk születésnapja is, mert minden ebből ered. Minden évben áldást kérünk, lehetőleg attól az atyától, aki összeadott bennünket, ha pedig módunk van rá, visszalátogatunk kapcsolatunk „kultikus” helyeire.
Adventben újabban „őrangyalkodunk”. Kisorsoljuk egymás nevét, és mindenki észrevétlenül próbál kedvezni annak, akit húzott. Esténként vidám találgatás, gyanúsítgatás folyik, tanulgatjuk a szeretet sokféle leleményét. A szaloncukrot, amely az „angyalok kenyere”, magunk készítjük csokival bevont marcipánból és aszalt szilvából. Némelyik süteménynél több száz éves családi receptet követünk.
János: Ezt a hagyományt írta át az az egyévnyi szükségállapot, amíg albérletbe költöztünk, mialatt gőzerővel épült az új házunk.
Júlia: Először sajnáltuk, hogy nem tudunk marcipánt készíteni, azután rájöttünk, hogy ez nem pusztán veszteség, hanem jel is, hogy zárt szeretetünknek utat kell találnia a világba. Elkezdtük az időnket odaszánni másokra, meglátogattunk időseket, segítettünk a premontrei nővéreknek a karácsonyi csomag- és ételosztásban, leveleket írtunk idős rokonainknak, összeszedtük, kinek van szüksége imánkra. Nem a lakás szépítgetése lett a legfontosabb, bár az hozzátartozik az ünnephez most is, hiszen a díszítéssel vagy a süteménysütéssel együtt a saját lelkünket is készítjük az ünnepre.
János: Mi gyerekkoromban nem hívő családként ünnepeltük a karácsonyt, és a ceremóniákkal a mai napig bajban vagyunk, bár idővel a szüleim-testvéreim is megtértek. Juli sok mindent hozott magával, ismerősöktől is összecsipkedtünk jó példákat, és közösen alakítottuk ki az események rendjét a jászollátogatástól a pásztorjátékig, az angyalok díszítette karácsonyfától lezárt nagyszobáig vagy a lengyel ősöktől „megörökölt” ostyatöréstől a pulykavacsoráig.

„Isten elindult felénk”
János tehát nem „belenőtt” a hitbe… Az Ön számára mit jelentett Isten?
János: Fafejűen azt gondoltam kiskoromtól, hogy itt-ott, körtefa lombjában, templomkertben, romantikus regényekben találkozgatok Istennel (persze még nem „járunk”), és ettől a fura hittől a környezetem sem tudott eltántorítani. Később aztán Juli próbált nagy nehezen terelgetni.
Júlia: Nem volt könnyű eset, Jani a Bibliát irodalmi műnek tartotta, utalásrendszerét „szakemberként” írói trükközésnek. Huzakodásaink során aztán, sok olvasmány és sok nagyszerű ember segítségével végül meglátta azt a folyamatot, amelynek során Isten elindult mindannyiunk felé.
János: A Bibliát felületesen ismertem, a Miatyánk latin szövegét például Alfred Jarry vitriolos Übü királyából tanultam meg, rejtélyes indíttatásból. Biztosra tudtam viszont, hogy Juli lesz a feleségem. Az esküvőnk előtti jegyesoktatásnak rengeteget köszönhetünk, nem csupán a hitelvek megalapozásában. Osztie Zoltán atya például elmondta, hogy a házasságban – amely három fél: egy férfi, egy nő és az Isten ügye – a szülőkkel folytatott vitákban mindig a házas félnek van igaza. Vagyis ha a feleség vagy a férj azt állítja, hogy a fehér fekete, akkor fekete, bármennyire erősködjék is az após vagy az anyós. A hasonló felismerések rengeteg helyzetben összetartottak bennünket.
Húszévesen, az esküvőmön lettem elsőáldozó. Végtelen hosszú első gyónásomban nagyon sok puzzledarab került a helyére, bár az élet végső soron mindig kirakhatatlan. Újdonsült hívőként nagy garral vágtam neki a keresztény életnek, és a mai napig bosszant jó pár rossz beidegződés, amely másokat talán már nem is zavar. Így aztán időnként provokatívan felcsapom a csizmát az asztalra, „kívülről jött” figuraként próbára téve a testvérek türelmét.
Júlia viszont hívő családból származik. Mitől függ, hogy valaki belenő a hitbe, vagy kinő belőle?
Júlia: Ez komoly aggodalom a saját gyermekeinkkel kapcsolatban, hiszen az ember szeretné, hogy megmaradjanak Jézusban, és ő is bennük. A személyes döntésemet annak idején én sem spórolhattam meg, de mivel hitelesnek éreztem a szüleim-nagyszüleim hitét, zökkenőmentesen tartottam ki mellette.
Bárdos nagypapáék házassága óriási példa. Megismerkedésükkor például nagypapa erőfitogtatásképpen fölvitte leendő feleségét biciklivel egy dombra, és hiába minden tiltakozás, lefelé is megindult. Jó nagy esés lett belőle, de az ifjú hölgy felpattanva nem szidalommal kezdte, hanem aggodalommal: „Nem esett bajod?” Nagypapám ekkor döntötte el, hogy feleségül veszi. Waliczky nagymama tízszer indult szó szerint a halálba másokért, a tizennégy szülés döntő többségét ugyanis az orvosok életveszélyesnek tartották.

Piacra dobott titkok
János, milyen társnak látja Júliát?
János: Ő szerencsére nem a tollamhoz és a stílusomhoz jött hozzá, hanem egy emberhez… Mást ne mondjak, végigcsinálta velem mohóságom kálváriáját, ugyanis nem véletlen, hogy tizenhárom éve nem dohányzom, és három éve egy kortyot sem iszom, ugyanis mindkét zsákutcában elbóklászgattam… Juli nem „irodalmi feleség”, nem körbeajnároz, nem szoborrá dermeszt, hanem segít, hogy kiléphessek egy-egy hibás döntésből. Határozottan megmondja a véleményét, és szellemi társként is rengeteget segít. A Halottnéző írása közben egyszer elakadtam, úgy éreztem, nem lesz belőle regény. Ekkor Juli tanácsolta, hogy kellene egy szereplő, aki az egészet összefogja. Így találtam ki a Kalapos Embert, ez segített át a válságon. De mondhatnék ezer más példát.
A Halottnéző is önéletrajzi ihletésű mű, mint ahogyan a Bögre család is… Ha a saját élete is irodalommá válik, nem rabolja el ezzel az intimitást?
János: Állandó vita, hogy mit lehet megírni és mit nem. Az író vámpír, bárki vérét kiszívja, ha életet adhat vele figuráinak. Ebben nagyon kevés a gátlásom, és Julit is sikerült már megbántanom. Ilyenkor szerinte a csak kettőnkre tartozó titkokat „dobom piacra”.
Júlia: A Billentyűk című verse megjelenésekor el is sírtam magam, hiszen hosszú idő után végre zongorázhattam, ő meg mintha szemrehányást tenne ezért. Úgy éreztem akkor, neki semmi se szent, hogy elárult. Aztán ahogyan a konkrét élethelyzet eltávolodott tőlem, megszerettem azt a szöveget is. Máig nehezen szokom meg azonban azt, hogy „kirakatban” élünk. Bár ha a nagy klasszikusokat újraolvasom ilyen szemmel, azt kell mondanom, még egész jól jártam.
Nem lehet könnyű megélni, hogy a bölcsész fiúból – akinek az esküvőt követő évben jelent meg az első könyve, és rögvest díjjal jutalmazták – alig egy évtized alatt elismert költő, egyetemi tanár lett, háta mögött közel ötven kötettel. Ki hogyan viseli a sikert?
Júlia: Büszke vagyok Janira, igyekszem olvasni a munkáit, bár a műfordításaival például már nem tudok lépést tartani. Egyes írásai húsba vágóan fontosak számomra. Sokszor elmegyek az estjeire is – igaz, félig önzésből, mert a kocsiban kettesben lehetünk.
János: Sajátos állapot ez, mert siker ide-oda, az ember folyton bizonytalan a dolgában, újabb és újabb kihívások várják. Figyelem a szakmát, a többieket, sok a jó író. Próbálom népszerűsíteni azokat, akiknek kevesebb siker jut, de bennem is ott lapul a hiúság, a szakmai féltékenység ördöge. Igyekszem küzdeni ellene. Mintha egy romos ház falait verném le nagykalapáccsal gondolatban…
Júlia: A hírnévtől senki nem lesz több vagy jobb. Ha küzd az elbizakodottság kísértése ellen, ha tudja, hogy minden adottságát Valakitől kapta, akkor talán nem fog elszállni. Jani igyekszik normális, hétköznapi embernek megmaradni, és ebben segítem őt, ahogy csak lehet.
János: Az irodalom állandó „világfabrikálási kényszere” nagy nyomást jelent, nyilván ezért sok a pályán az őrült, a szenvedélybeteg, a roncs. Az olvasói tetszés utáni hajsza szeretetéhségből is fakad, ám nekem van hátországom, hiszen arra jövök haza, hogy másik hat ember szeret, mégpedig a büdös rosszkedvemmel, hisztimmel, a csúnyábbik arcommal együtt. Ez az ellensúly tartja stabilan hajómat.
Sz. Kiss Mária
2011/IV. negyedév