Interjú a 2014-es házasság hete arcaival

Interjú a 2014-es házasság hete arcaival: Keresztes Ilonával és Mohay Tamással

Nem csak a mázlisták lehetnek boldogok!

A jó házasság titkairól – Keresztes Ilonával

 

Sudár lány egy nagybőgővel, akár címlapsztori is lehet majdan belőle – biztatták Keresztes Ilonát a konziban, amikor a telt házas cselló szak helyett a nagybőgőre iratkozott be. Aztán évek múlva, négy fiú édesanyjaként hirtelen a rádió mikrofonja mögött találta magát, illetve talált igazán önmagárFamily HH különszám 3Da. Ma már a nevét a Vendég a háznál, a Szombat délelőtt és a nemrég megszűnt, nagy sikerű Smink nélkül című műsorhoz kötik elsősorban. Szakmája és hivatása lett a beszélgetés – ám most kivételesen mi faggattuk őt házasságról, családról, munkáról, boldogságról.

 

 

Férjeddel, Mohay Tamással ti lesztek a 2014-es házasság hete arcai. Miért vállaltátok el ezt a felkérést?

Megtisztelő, hogy a szervezők ránk gondoltak, de nem volt könnyű igent mondanunk a megkeresésre. Nem nagyon szerettünk volna ugyanis példaképek lenni, hiszen sok mindent mi is elhibázunk, és gyakran vagyunk tanácstalanok. Azért vállaltuk el mégis, mert harminc éve szeretjük egymást, és huszonhét éve tudjuk, hogy házasságban élni jó. De azt is látjuk, hogy sok fiatal hiába keresi a házastársát, mégsem találja, rengetegen élnek együtt életközösségben, miközben nem tudnak véglegesen dönteni. Ez a szeretetben való bizonytalanság pedig nagyon szomorú. Szeretnénk megerősíteni, bátorítani a fiatalokat abban, hogy a „boldogan élnek, amíg meg nem halnak” nemcsak a mesében létezhet.

Mit gondolsz, van-e létjogosultsága az ilyen rendezvényeknek? Miért fontos kedvet csinálni a házassághoz, megosztani a jó példákat másokkal?

Nagyon jó, hogy van az évnek egy olyan hete, amikor a házasságot ünnepeljük. A házasság nemcsak az esküvő napján ünnep, amikor sokan körülállják az új párt, hanem minden héten lehet az. Hiszen eleve ünnep az, ha két egymást szerető ember újra és újra találkozik, egymás kezét fogják, egy asztalhoz ülnek, egymás vállán sírnak, vagy a hasukat fogva nevetnek.

Sokáig úgy gondoltuk, hogy ha a boldog házasságról beszélünk, megbántjuk azokat, akiknek ez nem jött össze. Ma már inkább úgy látjuk, hogy igenis meg kell mutatni a jó példákat.

Mit jelent számotokra a házasság, az egymás iránti elköteleződés?

Nem jó az embernek egyedül. Ez milliószor bebizonyosodott, mióta ember él a földön. A házasság számunkra az az életállapot, amelyben mindketten hazataláltunk. Tudhatjuk azt, hogy sem betegségben, sem egészségben, sem boldog, sem boldogtalan állapotunkban nem maradunk egyedül. Van valaki, akinek a legfontosabbak vagyunk, akivel minden örömünket, gondolatunkat, kétségünket, kudarcunkat meg lehet osztani, aki megért és nem ítél el, és nem hagy el soha.

Négygyermekes édesanyaként, boldog házasságban élve kuriózumnak számítasz a média világában.

Sokan csodabogárnak tartanak, pedig nagyon sok hasonló család van az országban, csak ők nem szerepelnek olyan sűrűn a médiában, mert nem tűnnek annyira izgalmasnak. Még kezdő koromban szerettem volna riportot készíteni egy népes családról a nagyszülők negyvenedik házassági évfordulója kapcsán. Ezt a szerkesztő azzal vétózta meg, hogy nincs bennük semmi érdekes. Ha kiderülne, hogy a nagypapa pedofil, vagy sérültek a gyerekek, azonnal címlapra kerülhetnének! Számomra az, hogy leéltek egy életet együtt, gyönyörű családot alkotnak, fölér egy olimpiai teljesítménnyel, mert tudom, hogy mekkora munka, mennyi bölcsesség, mennyi önfegyelem, mennyi szeretet és mennyi anyagi befektetés van mögötte. És ha ez egy szerkesztőnek nem érdekes, akkor torz képet mutat a világról. El kéne jutni addig, hogy a boldogságnak és a jóságnak is legyen hírértéke – ha sajnálatos módon egyre ritkább, akkor annál inkább.

A ti gyermekeitek milyen útravalót kapnak tőletek? Hogyan készítitek föl őket például a felelős párválasztásra?

Nálunk a fiúk benne élnek egy barátságos nagycsaládos légkörben, és látják, hogy attól függetlenül, hogy eltelt huszonhét év, nem szűnt meg a szerelem, tiszteljük, szeretjük egymást. Tapasztalják, hogy az én női méltóságomnak is jót tesz, hogy a férjem naponta megdicséri a külsőmet, a főztömet, elvisz moziba, kapok virágot… Nem szorulok rá arra, hogy más férfiak bókoljanak. Nem kell prédikálni nekik, mert ez beléjük szivárog, mint a pára az őserdőben a növényekbe.

De egyszer ők is kikerülnek ebből a már-már idillikusnak tűnő burokból. Nem lesznek védtelenek?

Bizony a fiúkat is félteni kell, mert a lányok is tudnak gátlástalanok lenni. És tapasztalom azt is, hogy magas az árfolyamuk azoknak a fiúknak, akik okosak, sikeresek, és közben tisztelik – nem falják – a lányokat. Ez is bizonyíték arra, hogy a boldog szeretetkapcsolat, az emberi méltóság megőrzése iránti igény mindenkiben benne rejlik. Ők a saját útjukat járják, mi szurkolunk nekik, feltétel nélkül szeretjük és mindenben segítjük őket.

Én például nagyon sokat beszélgetek a fiaimmal. Nem faggatom őket, de ha mondani akarnak valamit, akkor meghallgatom. És jogot formálok arra, hogy én is elmondhassam a véleményemet, amelyet nem kötelező elfogadni, de kötelező meghallgatni és tolerálni. Kamaszkorukban hatalmas vitáink is voltak. Nem fogadták el azonnal a válaszainkat – hiszen azért kamaszok –, de valószínűleg megfontolták, mert működnek bennük. Ha mindig érzik a feltétel nélküli szeretetünket, akkor az üzeneteink átmennek.

Aztán érdemes tudatosítani azt is, hogy ha valaki összeköti az életét egy emberrel, nem igaz, hogy soha többé nem fog beleszeretni másba: apuka az óvó nénibe, anyuka a fociedzőbe, bárki a titkárnőjébe vagy a főnökébe… Ilyen van, csak nem kell tőle megijedni. Azt kell tudni eldönteni, hogy mindez ér-e annyit, hogy egy pillanatnyi jópofa helyzetért, cseppnyi boldogságnak látszó pillanatért – amely időnként valóságos szerelemnek is tűnhet – felrúgjunk mindent. Persze ilyenkor a friss, ropogós érzelmek mellett a házastárs, aki évek óta helytáll a hétköznapokban, olyannak látszik, mint amikor valakit hirtelen kiszednek az infralámpa alól: már nem olyan forró, kicsit zöld is, kihűlt, nem érdekes. Nem szabad ebbe beleszédülni, mert a stabil család, a valódi szeretetkapcsolat akkora érték, hogy ezt semmiért sem érdemes föláldozni. A legjobb, ha az ember az efféle kísértésekből egy mozdulattal kilép, ahogy a hirtelen eleredő eső ellen is kinyitja az ernyőjét.

Feltéve ha felkészült az esőre, és hord magánál ernyőt.

Feltéve… Persze nagyon nagy szükség van az emberi kapcsolatok tudatos kezelésére. Az iskolásoknak ezt meg kell tanítani. Nem úgy születtünk, hogy tudjuk, és kevesek kapnak erre otthon jó mintát. Ha érzed, hogy egy kapcsolat kezd többé válni, mint mondjuk egy jó kollegiális viszony, abban a pillanatban néven kell nevezni, majd nemet kell rá mondani, akármilyen nehéz is. A másik pedig, hogy az ember beszélget ezekről a kérdésekről a házastársával is. Ha egy társaságban észreveszem, hogy valaki nagyon rám van kattanva, kikerülöm, vagy szólok a társamnak, hogy lépjen oda mellénk. Ennyi az egész.

Az én férjem például szelíd, jóságos, okos egyetemi oktató, amolyan „tisztes őszes halánték”, aki az egyetemista lányok szemében megindító jelenség lehet. Így aztán sokszor fordulnak hozzá különféle személyes problémáikkal, és mi ezekről is beszélünk otthon. Sőt van közöttünk egy cinkos megállapodás: ha egy diáklány szakmai kérdéseken kívül egyéb, lelki természetű gondokkal keresi meg, akkor megadhatja neki a telefonszámomat, és én készségesen segítek.

„Megszólalt a mázlista” – mondhatnám én is, ahogyan a Smink nélkül című műsorban Varga Júlia jegyezte meg mindig egy-egy kijelentésed után.

Tényleg mázlistának érzem magam néha. Elég jó mintával indultunk. Nincs jogom senkit elítélni vagy megítélni, de azt tudom, hogy beszélni kell arról, hogy mindez hogyan sikerülhet, hogy nem a mázlisták kiváltsága, hanem szabad döntéssel megteremthető élet, és hogy érdemes érte tudatosan dolgozni. A sokat kárhoztatott „mai világ” nem feltétlenül mossa el a jó mintát. Akinek otthonról ez nem jött, az is ellesheti máshol. Az, hogy én tényleg boldog vagyok, és beszélni is tudok róla, küldetés is lehet, amelyet föl kell vállalnom – akkor is, ha kellemetlen, ha fárasztó, ha hülyének néznek érte, ha azt hiszik, hogy a szürke unalmat állítom be boldogságnak. Mert tudom, hogy az én életem is csak addig ennyire boldog, amíg őrzöm a közöttünk lévő egységet, szeretetet és hűséget.

Sz. Kiss Mária